Jake-nek nem volt ideje a történteken gondolkodni. A szarvassal való kis találkozásának köszönhetően az autó bal első fényszórója darabokra tört. Egy lámpával pedig kicsit jobban oda kellett figyelnie, nehogy felcsavarodjon egy fára.
A pincérnő jól mondta, alig telt el tíz perc és meglátta a motel hívogató fényeit. Montain Air Motel, konyha és kandalló. Nagyszerű, de azért remélem ágyuk is van – gondolta Jake kissé megkönnyebbülten.
Leparkolt és kiszállt az autóból. Hiába volt fáradt, az egyik épület árnyékában izzó cigaretta parazsa rögtön feltűnt neki. Talán a tulaj az, hiszen Rose szólt neki, hogy jövök – futott át az agyán. Mégis feszélyezte a gondolat, hogy valaki nyugodtan cigizgetve figyeli, akit ő nem lát.
A férfi kilépett a sötétből és eldobta a cigarettát. Jake úgy vélte, ahhoz a tipikus hegyi emberhez van szerencséje. Hosszú, de ritkás haj, vastag vadászdzseki és farmer.
- Maga Jake? – kérdezte szinte már érdes tájszólásban. A riporter bólintott. Úgy tűnt, a tulajnak ennyi elég is volt, komótosan indult el az egyik épület felé. A riporter követte.
Belépve egy tágas fogadótérbe jutottak, recepciós pulttal. Mögötte szőke kisgyerek ült, talán 6-7 éves. A haja még jóval sűrűbb volt, mint a tulajé, azonban úgy tűnt, öltözködési szokásaiban igyekszik utánozni az apját, vagy inkább nagyapját.
- A kártyaleolvasó bedöglött. Szóval készpénzzel kell fizetnie – mondta az öreg, miközben kivette a pultból a kulcsokat. Jake bólintott, de közben pillantása a baloldali falra kalandozott. A látványtól teljesen elképedt.
A falon ugyanis puskák voltak, rengeteg puska. Annyi, hogy azzal első ránézésre nem csak kirobbantani, de meg is lehetett volna nyerni egy esetleges harmadik világháborút. Úgy festett, az öreg nem bízza a véletlenre. Vagy minden egyes vadra külön puskája van, vagy valami miatt ennyi fegyverre van szüksége, hogy biztonságban érezze magát.
- Időben fizessen – mondta a tulaj, miközben követte a pillantását.
- Azzal nem lesz gond – válaszolta Jake és inkább próbált nem gondolni rá, milyen következményei lennének, ha mégis késne.
Az öreget követve ballagtak egy sor bungaló felé.
- Nagy itt a csend – kezdte Jake. – Mit csinált, kiirtott mindent az erdőben? – kérdezte mosolyogva. Az öreg metsző pillanatban azonban hamar lehervasztotta a vigyorát.
- Fiam. Nem a csend az, ami miatt aggódni kell – mondta és kinyitotta az ajtót, majd szó nélkül visszaindult a főépületbe.
Máskor, más körülmények között Jake elgondolkodott volna rajta, hogy vajon mire is célzott a tulaj. Hogy vajon egyszerűen bunkó, vagy inkább hiányzik egy, vagy több kereke? Most azonban semmi ilyesmire nem gondolt.
Becsukta az ajtót és körülnézett a kis szobában. Két éjjeliszekrény, két lámpa, fürdőszobába vezető ajtó és Jake álmainak netovábbja: egy ágy, kockás lepedővel és párnákkal. Úgy döntött, vétek lenne nem birtokba venni.
Ruhástól végigdőlt az ágyon és miközben a plafonon forgó ventillátort figyelte, próbálta rendezni a gondolatait. Elhatározta, hogy egy nagyon picit pihen, aztán lezuhanyozik, fogat mos és lefekszik, ahogy egy normális emberhez illik. Csak egy picit lehunyja a szemét, épp csak egy percre. Az autóban nem lehetett, főleg miután elütötte azt a dögöt, de most végre engedhetett a kísértésnek.
Ekkor hallotta meg a fura hangot. Mintha valami az ablaknak koccant volna. Felült és a homlokát ráncolva lépett az összehúzott függönyhöz. Ha megint egy szarvas, maximum visszaülök az autóba és elütöm ezt is, gondolta kissé idegesen. Egy pillanatra azonban sötét gondolatok tolakodtak az előbbi humorosak helyébe. A néma csendbe burkolózó erdő, az öreg a fura megjegyzésével, a rengeteg fegyver… Mi van, ha a tulaj tényleg lökött, s ő van kint. Vagy esetleg az a valaki, netán valami, ami miatt az a rengeteg fegyver kell.
Nagyszerű, máris kezdek meghülyülni, gondolta, majd megragadta a függönyt és egy határozott mozdulattal elhúzta.
De nem volt kint semmi. Semmi, csak a nap, ami pont a szemébe sütött.
***
Porfészek. Ez volt az egyetlen szó, ami Jake eszébe jutott, miközben végiggördült a város egyetlen főutcáján. A rádióban a műsorvezető épp azt magyarázta, hogy a szarvas ünnep milyen nagyszerű dolog, amit Jake nagy küzdelem árán sem tudott elképzelni. Mindenesetre a reggeli zuhanytól felfrissült, még a rövidnek tűnő alvás ellenére is. Nem egyszer esett már meg vele, hogy lehunyta a szemét, a következő pillanatban pedig reggel volt és úgy is érezte magát, mintha egy percet sem aludt volna. Utálta ezt az érzést, de nem tudott mit kezdeni vele.
Úgy számolta, hogy egy gyors reggeli még belefér az interjú előtt, miután találkozott Vele. Hiába, most, hogy a „városban” volt, nem tehette meg, hogy nem hívja fel.
A kis büfébe lépve ugyanaz a kép fogadta, mint előző éjjel. A pincérnő ugyanaz volt, sőt egy pillanatra úgy tűnt még a vendégek is.
- Még mindig itt? – kérdezte a hozzá lépő Rosetól.
- Mint mindig – válaszolta.
- Aludni azért szokott néha? – kérdezte mosolyogva Jake. A pincérnő megrázta a fejét.
Ekkor kezdett el integetni valaki feléjük, a lány mögötti egyik asztaltól. Ő volt az. Rose megfordult.
- Áh, most már értem, hogy miért van kisminkelve – mondta, és elsietett, mintha valami fontos dolga lenne.
- Szia! – lépett Jake elé a nő, aki úgy tűnt kész rögtön a nyakába ugrani. Térd fölött véget érő szoknyát és blúzt viselt, kimondottan csinos volt. A riporternek ekkor jutott eszébe, hogy ébredés után úgy döntött, nem pazarolja az időt borotválkozásra. Ennek köszönhetően viszont most határozottan szakadtnak érezte magát.
- Jó újra látni téged! – mondta egy mosoly kíséretében és kezet nyújtott a nőnek. Úgy tűnt ez lehűtötte az előbb még épp csak nem tapsikoló ismerősét.
- Igen, téged is – válaszolta miközben megfogta a férfi kezét. – Leülünk?
- Na és… Hogy mennek a dolgok? – kérdezte Jake, miközben elhelyezkedtek a kis boxok egyikében.
- Ugyanúgy, de az időjárásról ne kérdezz – válaszolta mosolyogva a nő. – Hogy van Libby?
- Jól, azt is mondhatnám, hogy ugyanúgy.
- Most mindenre azt fogjuk mondani, hogy „jó” vagy „ugyanúgy”? – fakadt ki a nő.
- Jó felejtsük el, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit – mondta megadóan, látva Jake pillantását. – Üzleti ügyben vagy itt?
Jake bólintott.
- Tanulmányozom a világ végén élő átlagemberek izgalmakban gazdag életét.
- Miért, mégis mit vártál? Ez itt Bright Falls.
A riporter körbenézett a kis vendéglőben. Egy család épp reggelizett, a jó húsban lévő anyuka valamin hatalmasat nevetett. A pultnál idős, térdig érő szakállat viselő férfi iszogatta kávéját.
- Tudod, sosem értettem, hogy miért költöztél ide – mondta Jake. Valóban a vele szemben ülő nő olyan volt, mint a megfejtés a „keresd meg, mi nem illik a képbe” játékban.
- Nézd, én… – kezdte a nő, de ekkor rezegni kezdett a telefonja, ránézett, Jake még egy pillanatra azt is látni vélte, hogy elkerekedik a szeme. – Most mennem kell. Tudod, határidők…
- Oh, persze – mondta a férfi és mindketten felálltak.
- Tudod hol találsz, ugye?
- Hogyne.
- Örülök, hogy beszéltünk – mosolygott a nő, de ez már csak a szokásos udvariaskodás volt, és még csak nem is emlékeztetett arra a mosolyra, mikor meglátta a férfit.
- Én is örülök – mondta Jake, újra kezet fogtak, a nő pedig elviharzott.
***
A riporter dolgozott. Épp igyekezett beállítani a kis kamerát, hogy pont a szemben lévő székre fókuszáljon. Nem tudta megmondani pontosan, mit vár az interjútól. Egy világvégi doktor kitalál egy új terápiát, ami hatásos lehet az eddig gyógyíthatatlannak ítélt pszichés betegségekben szenvedőknél is. Igen, biztosan így van. Jake csak azt nem értette, hogy akkor miért nem kezeli vele a város lakóit, akiknek jól láthatóan fel sem tűnik, hogy átalusszák az életüket. Dr. Hartman ekkor lépett a szobába.
Ötvenes évei elején járó férfi volt, rövidre nyírt hajjal, garbóban, arcán egy kedves mosollyal. Pont, mint a nagyvárosi kollégái – gondolta Jake, csak vidéki kiadásban.
- Doktor úr. A nevem Jake Fisher – nyújtott kezet.
- Mit hozott magával? – kérdezte, miközben átnézett Jake válla fölött.
- Oh, ez csak a kamerám. Az interjúkat szoktam rögzíteni vele, persze csak ha nem gond – magyarázta a riporter.
- Maga író, nem? – kérdezte barátságosan a doktor. Jake-nek azonban kicsit olyannak tűnt ez a mosoly, mint ami az apuka arcára ül ki, mikor megkérdezi fiától, hogy biztos-e benne, hogy a kezével kell enni.
- De igen – válaszolta kissé bizonytalanul.
- Nos, akkor írjon!
Akárhogy kutatott az emlékezetében Jake, nem tudott rájönni, hogy utoljára mikor jegyzetelt egy interjú során. Az is csak a szerencsének köszönhető, hogy pont volt egy sárga, vonalas füzet a táskájában. Az interjúkat és egyéb eseményeket általában kamerával rögzítette, majd ennek alapján számítógépen készítette el a cikkeket. Csak reménykedhetett benne, hogy sikerül mindent lejegyeznie és esetleg utóbb sikeresen olvassa majd el saját írását.
De nem volt más hátra, mint az előre, így felírta a doktor nevét a papír tetejére, majd ránézett. A bizalomgerjesztő mosoly egy pillanatra sem lankadt.
- Kezdjük talán azzal, hogy mi inspirálta új „Az Alkotók Dilemmája” című könyvét? – tette fel első kérdését.
- Úgy három éve találkoztam első alkalommal olyan emberekkel, akik úgy tűnt, hogy csapdába estek. Egy valóságba, amit a saját képzeletük kreált. El tudja ezt képzelni?
Jake megrázta a fejét.
- Nos, én sem tudtam. Aztán megpróbáltam úgy megközelíteni a problémát, mintha az enyém lenne. Tudja az emberek…
Jake mindent megtett, hogy odafigyeljen a doktor mondókájára. Ám a feje felett lévő kép szinte vonzotta a pillantását. Pedig nem volt rajta semmi különös. Egy erdőben futó, kanyarodó aszfalt utat ábrázolt, amit két oldalt fák szegélyeztek. A felhőtlen kék égen ugyan már kicsit felpattogzott a festék, de… És akkor megtörtént.
Hirtelen képek kezdtek peregni előtte. Látta a pincérnőt. A haldokló szarvast az úton. Egy döglött patkányt, aztán mintha futott volna egy erődben. Egy kávéban feloldódó cukrot, vízben elsüllyedő szarvas tetemet és még száz más dolgot. Mintha valami egészen sötét és iszonyú dolog részleteit látná, amiből képtelen összerakni az egészet. Ekkor hallotta meg ismét a doktor hangját.
- Mint mondtam, ez csak az emberekről szól.
Újra a hatalmas rendelő előcsarnokában voltak és a pszichológus ugyanúgy mosolygott rá, mint mielőtt része lett volna a különös utazáson.
- Jó volt társalogni önnel Jake – nyújtott kezet. – Ha szüksége lenne bármi másra a cikkéhez, csak szóljon!
Miközben a doktor elsétált, a riporter még mindig azon gondolkodott, hogy vajon mi is történt pontosan.
***
- …Kérem, hagyjon üzenetet – darálta Hel üzenetrögzítője. Nagyszerű, az éjszaka közepén el tudta érni, hogy figyelmeztesse, mennyire kell az interjú, amikor viszont kéne, akkor csak egy rögzítővel tud társalogni.
- Hello Hel. Fogalmam sincs mi történt, én egyszerűen… – kezdte Jake, de rá kellett jönnie, hogy fogalma sincs, hogyan adja elő ami vele történt. Közben kihúzta a jegyzetfüzetet a táskájából és attól amit látott, meghűlt a vér az ereiben. Az első oldal tele volt írva, az ő írásával. És a második is.
Ahogy tovább lapozott, érezte, hogy feláll a szőr a hátán. Egy szarvas rajz töltötte ki az oldal nagy részét, körülött pedig fura szavak, mondatok és mondattöredékek sorjáztak. Olyanok, mint: „Elég! Elég! Elég!” „Még többet akar!” „Szabadíts meg a szenvedéstől!” és a lap alján „Már rendelkeztem a hagyatékomról!”. Jake szája egyetlen pillanat alatt teljesen kiszáradt. Nem tudta eldönteni, hogy amit lát az ő írása-e, de nem mert belegondolni, hogy mi van akkor, ha igen. Egyvalamit viszont legalább már tudott. Ezért nem akarta a Dr. Hartman, hogy felvegye az interjút.
Ahogy felnézett a kis füzetből, kék kezeslábast viselő alakot látott az út szélén baktatni. Azonban nem ez volt félelmetes benne. Hanem a levágott szarvasbika fej, amit az agancsánál fogva cipelt. Jake nem tudta levenni róla a szemét mikor elhajtott mellette, utána is tovább figyelte az alakot a visszapillantó tükörben.
Valami nagyon nincs rendben Bright Falls-ban – gondolta, és behajtott a sötét alagútba.
