Jake szemei kipattantak ahogy felriadt. Mikor a szemének először sikerült fókuszálnia két gondolat fogalmazódott meg benne. Az első az volt, hogy milyen fakószürke az ég. A második rögtön ezt követte és libabőrrel borította be a riporter testét: Mit keresek az erdőben?
Lassan felült. Pokolian fáradtnak érezte magát, a ruhája pedig csupa sár volt. Mikor körülnézett, már biztos volt benne, hogy egy erdőben van. De mégis milyen erdőben? Megdörzsölte az arcát és érezte, hogy nyirkosak az ujjai. Lenézett.
A kezét valamilyen különös vörös sár, vagy talán agyag borította. Fogalma sem volt, hogy honnan és főleg, hogy hogyan kerülhetett rá. Agyában olyan iramban sorjáztak a megválaszolásra váró kérdések, hogy képtelen volt követni őket, miközben bambán meredt kezeire. Ekkor érezte meg, hogy figyelik. Kábultan nézett körül.
Ott volt. A fogadó tulajának fia vagy unokája ugyanabban a ruhában, mint amiben megérkezésekor látta. A sűrű aljnövényzetből figyelte őt. Jake számára ezzel némi remény csillant. Talán a fiú tudja mi történt, látta, hogy ki hozta ide, sőt azt is elmondja majd neki, hogy hogyan.
Ösztönösen próbált felállni, de elgémberedett tagjai megakadályozták a gyors mozgásban. A kis szőke gyerek pedig azonnal futásnak eredt, amikor rájött, hogy Jake mire készül.
- Várj! – kiáltotta a riporter, de nem úgy tűnt, hogy a fiút egy csöppet is érdekli, mit szeretne. Jake lassan felállt.
- Daniel! – hallotta az öreget a távolból, és mikor a hang irányába fordult meglátta a szálló épületeit.
Egy órával és egy forró zuhannyal később Jake ismét a város főutcáján gördült végig, csakúgy, mint mikor Hartmanhoz indult. A „város” szinte teljesen ugyanúgy festett, mint előző nap. Álmos emberek álmosan ténferegtek, hogy valami álmosítót csináljanak. Jake-et ez azonban most csöppet sem érdekelte.
Alig volt pár napja Bright Fallsban, de a dolgok máris teljesen összekuszálódtak. A doktorral készített interjú közben valami beteg filmet tekintett meg saját képzelete prezentálásában. Aztán, mint kiderült, mellékesen több oldalt jegyzetelt, sőt még valami őrült rajzot is sikerült összehoznia a végére, még örültebb mondatokkal bekeretezve. Ma pedig az erdőben ébredt, miközben az ágyában tért nyugovóra. Ezek után az elütött szarvas és a bizarr születésnapi buli már csak hab volt a tortán.
Úgy érezte, túl sok ez ahhoz, hogy egyedül birkózzon meg vele és csak egyvalakihez fordulhatott.
***
A The Bright Falls Records szerkesztősége kicsi és egyszerű volt, csakúgy, mint a benne dolgozó emberek. Amikor Jake bizonytalanul megállt az előtérben, épp egy 50-es, erősen kopaszodó férfi mesélt valamit hevesen gesztikulálva, négy nála is idősebb kollegájának és neki. A riporter nem értette a történetet, azonban úgy tűnt, hogy a story és a férfi előadása elég hatásos ahhoz, hogy a többieket hangos kacagásra fakassza. A nő ekkor vette észre.
- Szia! – mondta kissé meglepődve. Remélte, hogy még találkozik a férfival, de nem hitte volna, hogy ilyen hamar.
- Szia! – kezdte Jake. Kissé zavarban volt, hiszen az étteremben szinte lepattintotta a barna hajú nőt, most viszont kénytelen volt a segítségét kérni. – Beszélhetnénk esetleg?
- Hogyne.
- Úgy gondoltam, hogy négyszemközt – mondta Jake, miközben a lap, még mindig kacagó munkatársaira nézett.
- Persze – mondta a nő és intett a riporternek, hogy kövesse a szerkesztőség kicsi, de barátságos társalgójába.
- Hartman semmit sem mondott?
- Nem hiszem, hogy tudja – válaszolta Jake, miközben figyelte, hogyan lapozgatja a nő az elvileg általa írt jegyzeteket. Az elmúlt 20 percben elmondott szinte mindent, ami vele történt, mióta a városba érkezett. És most elérkezett a legérdekesebb részhez. – Ma reggel pedig, nos, az erdőben ébredtem fel.
Itt tartott egy kis hatásszünetet és megvárta, amíg a nő ránéz, majd mély levegőt vett és folytatta.
-A kezeimet pedig valamilyen fura, vörös agyag borította.
- Oh, és mit gondolsz, mi történt? – kezdte a nő. - Lehet, hogy agyagozni szoktál álmodban?
- Nem tudom. Egyszerűen csak az erdőben ébredtem és… - Jake inkább elhallgatott, csak feleslegesen ismételte volna magát. Fáradtabb volt, mint gondolta.
- Nézd… A dolgok itt kint néha az ember fejébe szállnak.
Jake bólogatott. Hát persze, így már minden világos. Az ember eljön a világ végére és az otthonától való nagy távolság miatt van, hogy miközben képzelődik, leír dolgokat, vagy épp az erdőben ébred fel. Mert úgy tűnt, hogy a nő szerint a dolog ilyen egyszerű.
- Még nem végeztem a cikkel – kezdte a riporter.
- Tudom – mondta a nő, egy megértő mosoly kíséretében.
- Hívj, ha bármiben segíthetek – mondta a nő búcsúzóul a szerkesztőség előtt.
- Köszönöm – válaszolta Jake és megölelte. Annak ellenére, hogy úgy érezte nem lett sokkal okosabb, mint mikor megérkezett, nagyon hálás volt neki, amiért végighallgatta, és nem nézte őrültnek. Azonban érezte, hogy fordult a kocka. Az őszinte és hálás ölelése csak merev, udvarias viszonzásra talált. Jake nem tette szóvá. Bólintott és a kocsijához indult.
- Tudod, igazad volt – mondta a nő, mire Jake megfordult. – Amint végeztél a cikkel, indulnod kellene. Menj haza és felejtsd el, ami itt történt.
- De, ezért vagyok itt Al. – mondta Jake kissé meglepődve.
- Szerintem jobb lenne, ha elmennél. Amint lehet… - mondta a nő határozottan.
***
Csak a tiszta szálló a jó szálló. Amióta az eszét tudta ez volt az idősödő férfi egyik legfontosabb szabálya. És ez hatványozottan igaz volt egy olyan kis közösségben, mint amilyen Bright Falls. Ha csak egyszer is megengedné magának azt a luxust, hogy nem takarít ki rendesen, biztos, hogy pont aznap állítana be valamelyik ezer éve nem látott barátja. Észrevenné, de persze a világért se tenné szóvá, hiszen azt nem illik. Aztán visszaautózna a pöfékelő furgonjával a városba és másnapra már meg is lenne a legfrissebb pletyka. A Monatin Air tulajdonosa biztos iszik, hiszen még ki sem takarít rendesen. Bizony ezek már csak ilyenek és a többi…
A férfinak nem volt erre szüksége. Lassan baktattak a bungalók felé, ő hozta a felmosót, a kis Danie pedig a piros vödröt, amit majd vízzel és mosószerrel töltenek meg. A fiú nem volt oda a mindennapi suvickolásért, amit az öreg meg is értett. Gyerekként ugyan kinek van kedve állandóan bejárónőset játszani. De tudta, hogy ahogy egyre idősebb lesz, majd megérti. Megérti és elfogadja, hogy ez a dolgok rendje. Danie jó gyerek volt és az öreg nagyon szerette.
A csörömpölés olyan halk volt, hogy épp csak meghallották. A férfi fejéből egy csapásra elszálltak a hétköznapi gondokkal kapcsolatos gondolatok. Tekintete elkomorodott, ahogy a vendégszállásokat kémlelte. A fiúra nézett. Már rég nem volt szükség ilyenkor szavakra. A gyerek bólintott és azonnal futásnak eredt az iroda felé. Jól tudta, hogy mi a dolga.
Ahogy az öreg is. A bungalókhoz érve már látta, hogy mi volt a zaj forrása. Az éjszakánként a szállásokat fénybe borító, a kelleténél jóval több lámpa mindegyikében ki voltak törve az izzók. Az összesben. A férfi nem is értette, hogy hogyan nem hallották meg egészen eddig. Pedig figyeltek, mindig figyeltek. Bright Falls-ban nem húzza sokáig az, aki nem tartotta be a szabályokat és nem tette meg, amit meg kell tenni.
Majdnem egy óráig tartott mire az összes égőt kicserélte. Mikor fellépett a létrára, hogy az utolsó lámpába is becsavarja az új izzót, a már régóta kísértő fájdalom nyilallt a hátába pokoli kegyetlenséggel. A férfi mély levegőt vett, majd az inge alá nyúlt és szorosabbra húzta a tépőzárat. Akárhogy igyekezett kerülni a gondolatot, néha szembe kellett néznie vele, hogy öregszik. Nem fogja tudni ezt örökké csinálni. Pedig kellett. Danie még túl kicsi volt, még túl fiatal. Időt kellett nyernie, amíg a fiú átveheti a helyét. Becsavarta az utolsó két égőt. Ki kellett tartania…
És erre a napra volt még egy feladata. A hideg rázta tőle, de meg kellett tennie, különben holnap megint cserélhetik az izzókat aztán újra és újra, egészen addig, míg egyszer nem sikerül időben és akkor megtörténik.
Levette a kabátját és leült az iroda egyik székébe. Danie készségesen segítette fel rá a rengeteg zsebbel ellátott vadászmellényt. A gyerek mindent megtett, hogy segítsen neki, de egyes dolgokhoz még túl kicsi volt. Az öreg tudta ezt és nagyon büszke volt a fiúra, de nem volt hozzászokva, hogy ezt ki is mutassa. Ha valaki kívülről látta őket, talán mogorva vénembernek tűnt, aki megkeseríti az angyalarcú szőke gyermek életét. Pedig ő mindent megtett, amit csak tudott. De az elmúlt évtizedek ilyenné tették, és ezért csak ritkán mosolygott.
Felállt és újra felvette a kabátját a vadászdzsekire. Megához vette egylövetű, bivalyerős vadászpuskáját az asztalról, a tucatnyi kis zsebet pedig lőszerrel töltötte fel.
Mielőtt kilépett volna még Daniere nézett és elismerően bólintott, talán még egy apró, alig észrevehető mosolyt is kipréselt magából, bár ebben nem volt biztos. A kisfiú feszülten figyelte. Aggódott miatta. Az öreg szívesen megnyugtatta volna, de most nem lehetett. Kezdett sötétedni, neki pedig mennie kellett. Majd ha visszajön. Talán majd este mikor a fegyvereket tisztítják, beszélgetnek egy jó. Danie nagyon jó gyerek, és eldöntötte, hogy ma este ezt el is mondja neki.
Kilépett az irodaépületből és az erdő felé indult. A szeme sarkából látta, hogy Danie figyeli az ablakból. Nem nézett rá. Nem nézett rá, mert akkor talán a fiú látta volna a szemében, hogy fél. Mert bizony még ennyi idő után is mikor ezt kellett tennie érezte, hogy kiszárad a szája. De nem volt választása.
Az öreg megállt egy pillanatra és a sűrű, egyre sötétedő erdőre mered. Egy pillanatra úgy érezte mintha a bokrok, a fák, de még a fűszálak is visszanéznének rá. Nem engedte, hogy hatalmába kerítse az érzés. Helyette inkább elindult, öles, határozott léptekkel.
Nem tartott soká. Talán 20 perc volt mire megtalálta. Bár nem látta azt, amire vadászott, de a több évtizednyi rutinnak köszönhetően pontosan tudta, hogy ott bujkál úgy negyven méterre egy fa mögött. Persze ő még nem is sejthette, hogy az öreg látja, de majd mindjárt felhívja rá a figyelmét.
A férfi meghúzta a ravaszt és a fegyver hatalmasat dörrenve elsült. Szinte szétszaggatva az eddig hangtalan erdőt. Ez majd kiugrasztja a rohadékot, gondolta elégedetten. Közben lenyitotta a puska csövét, a fegyver rugója pedig készségesen vetette ki a még mindig füstölgő hüvelyt. Az öreg egy újabbért nyúlt a zsebébe, mikor meghallotta. Egyetlen ágreccsenés volt. Egy sima ágreccsenés egy városi embernek, aki négy fa között is eltévedne. Ő azonban mindent tudott ebből az egyetlen hangból.
Elindult. Amiért jött, most épp felé tart. És amíg nincs újabb töltény a fegyverben felcserélődnek a szerepek. Ebben a pillanatban ő a vad, és ami felé tart az a vadász. A keze kissé remegni kezdett, de csak addig, amíg ujjai meg nem találták a zsebében, amit keresett.
Ekkor megint hallotta a hangot. Közelről, túl közelről. Még mindig közeledett. A férfi fel sem fogta, hogy ösztönösen lépett egyet hátra védekezésül, miközben próbálta kiszedni a zsebéből a következő töltényt.
És ekkor elkövette élete legnagyobb és egyben utolsó hibáját. Rálépett a fegyver által az imént kivetett üres töltényhüvelyre. Későn vette észre. Mikor ráhelyezte a testsúlyát a tartó lábára a töltény elgurult, a lába pedig egyszerűen kirepült alóla. Kezei kétségbeesetten hadonászva próbáltak kapaszkodót találni, de hiába. Képtelen volt tompítani az esést, ahogy hanyatt vágódott a hatalmas, nyirkos kövön.
A tüdejéből azonnal kiszorult a levegő. De még a fulladás rémképe sem fedhette el előle a hangos reccsenést, amit akkor hallott mikor földet ért. Mély levegőt vett, hogy a sokkot kapott tüdeje ismét oxigénnel teljen meg. Ekkor jött rá, hogy nem mozdul.
Felemelte a fejét és a lábaira nézett. Az agya rendületlenül küldte az utasításokat. Talpra ugrani, betölteni a fegyvert és végezni a rohadékkal. De ez mit sem számított. A lábai teljesen mozdulatlanok maradtak.
Az öreg megadóan ejtette vissza a fejét a nyirkos kőre. Nevetni kezdett. Először csak halkan, aztán egyre harsányabban és hangosabban. Ahogy a dolgok a helyükre kerültek az egész olyan nevetségesnek tűnt. Annyi hosszú időn át minden rendben ment. Sosem hibázott. És most ahelyett, hogy kemény küzdelemben esne el, vagy épp simán csak lejárna az ideje és magához rendelné a Mindenható… Nos, ehelyett elesik egy üres töltényhüvelyen, mint valami gyenge paródia főszereplője az egyik legviccesebb jelenetben. Hát nem szánalmas? Hát nem röhejes?
Aztán elkapta. Elkapta és vonszolni kezdte, be az erdőbe. És az öreg nem nevetett többé.
