Szemerkélő eső fodrozta a tó sötét vizét. Éjszaka volt, csend volt. Mintha a természet várt volna valamire. Valami sötétre, valami gonoszra...
Búvárruhás férfi tört a felszínre, elriasztva a túlvilági csendet. Nagyot kortyolt a hideg, párás levegőből, majd lassan tempózni kezdett a néhány méterrel arrébb, árván a víz felszínén lebegő csónakja felé. Mikor odaért, egyik kezével a csónak szélébe kapaszkodva átlendítette súlyos terhét a kis ladik oldalán. A férfi lassan, kimérten evezett a partra, hogy kiteríthesse zsákmányát.
A fekete hullazsák súlyos puffanással nyúlt el az avarban. A búvár fölé hajolt és egy határozott mozdulattal széthúzta az oldalán végigfutó cipzárt. A sűrű, áthatolhatatlan éjszaka szemérmesen fedte el a zsák titokzatos tartalmát. Úgy tűnt, a férfit nem is érdekelte. Visszaült csónakjába és lassan evezve semmivé foszlott a sötétségben.
Néhány másodperccel később a táj ugyanolyan nyugodt volt, mint mielőtt a férfi felbukkant volna a víz alól. A szemetelő eső tovább fodrozta a tó tükrét, miközben a szél gyöngéden simogatta a parton hagyott üres zsákot.
***
- Riley ma megint meglátogatott minket – mondta Hel gondterhelt hangja a telefonból.
- Milyen meglepő – válaszolta Jake egy keserű mosollyal. Autója körülbelül hatvan mérföld per órával falta a kietlen, világvégi utat, de még így sem akart feltűnni semmi sem a távolban. Még csak az átkozott erdő vége sem.
- Jake minél hamarabb kell nekünk az az interjú. Tudod, hogy Riley mennyire szereti a könyvet –folytatta Hel.
- Hát hogyne…
- Oh, és semmiképpen se felejts el hozni neki egy dedikált példányt!
- Végeztünk? – kérdezte Jake kicsit ingerülten. Bírta Helt, de a seggnyalás, amit időnként véghezvitt az őrületbe kergette. Bár be kellett látnia, ha nem lenne barátja behízelgő modora, valószínűleg már régen munkanélküli lenne.
- Libby megint telefonált… - kezdte Hel.
- Várj egy kicsit – mondta Jake, miközben megállt az út szélén és kitette az elakadásjelzőt.
Már nem bírta. A szemei lassan kezdtek lecsukódni és most még ez is. Semmi kedve nem volt a témához, de tudta, hogy nem kerülheti el. Kis gyógyszeres dobozt halászott elő és bekapott egy tablettát, majd egy korty ásványvízzel lesegítette a torkán.
- Nézd, már kezdek kifogyni a kifogásokból – mondta Hel fáradtan.
- Sajnálom öreg. Megpróbálom megoldani a dolgot – válaszolta Jake. Rövid hatásszünet következett, tudta, hogy ezzel még nincs vége a beszélgetés ezen kellemetlen részének.
- Voltál otthon? – folytatódott a kálvária.
- Ugyan… – Jake az ülés támlájának döntötte a fejét és kinézett az áthatolhatatlan sötétségbe.
- Még azt sem tudja, hogy Bright Falls-ba mentél.
- Szerintem tudja… – válaszolta Jake és újra a gázra lépett, miközben bontotta a vonalat.
***
A férfi fáradtan bámult ki az ablakon. Igen, a kávé határozottan segített, de még mindig úgy érezte magát, mint aki egy éve nem aludt. Apró mosoly ült ki a szája sarkába, ahogy nézte az autóját a méretes traktor és az ütött-kopott teherautó között. New Yorkban még sosem látott munkagépet parkolóban, most viszont el kellett ismernie, hogy a pickup-ok és terepjárók között az ő kis személyautója hatott nevetségesnek.
- Maga detektív, vagy csak sima kukkoló? –kérdezte a szőke pincérnő, akit a mellén lévő apró táblácska tanulsága szerint Rosenak hívtak. Jake-et nem lepte meg, hogy észre sem vette, mikor a lány az asztalához lépett.
- Mindkettő. Riporter vagyok.
- Perverz – mondta Rose egy szemtelen mosoly kíséretében.
- Érdekes a dekoráció – bökött a riporter az ajtó felé. Igazából csak még egy, a munkájával kapcsolatos csípős megjegyzést kívánt elkerülni, bár ahogy kissé jobban belegondolt, az életnagyságú papírbábú tényleg különösen hatott a kis vidéki vendéglőben.
- Ő Alan Wake. Az író – válaszolta a lány kihúzva magát. – Nagy rajongója vagyok.
- Azt látom – mosolyodott el Jake.
- Mit is mondhatnék? Szeretem az írókat – mondta Rose, majd büszke mosolyával elsétált a konyha felé.
A riporter fáradtan fordult vissza a papírjaihoz. Tudott társalogni az emberekkel, sőt nagyon remek interjúkat is tudott készíteni. Főleg akkor, mikor megfelelően felkészült a riportalanyból. Most azonban nem ez volt a helyzet. Az internetről leszedett infók alapján egyáltalán nem értette, hogy mi olyan érdekes ebben a doktorban. Kitalált itt a világ végén valami terápiát, amiről írt egy könyvet, amitől mindenkinek leesett az álla. Jake nem olvasta, de úgy érezte, hogy valószínűleg soha nem is fogja. Épp megdörzsölte fáradtságtól vörös szemeit, mikor Rose meglepetésszerűen egy étellel púposan megrakott tányért tett elé.
- Oh, ezt nem én rendeltem… – mondta Jake reflexszerűen, de elakadt a szava, amikor néhány vendége a „Boldog szülinapot…” kezdetű nótát kezdte énekelni.
Ahogy körbenézett, egyértelművé vált, hogy a köszöntő bizony neki szól, sőt hátrafordulva észrevette a bajuszos szakácsot is, aki egy apró, de gyertyákkal ellátott tortával totyogott felé.
Édes Istenem. Biztos csak elaludtam a kormánynál és ezt a baromságot álmodom – gondolta, miközben a tortát elé tették.
***
Jake visszaült az autójába és beindította a motort. A kis cetlire nézett a fogadó címével. Máskor talán elgondolkodott volna a pár perce történt szinte már bizarr eseményeken, most azonban csak egy puha ágyra és az alvásra tudott gondolni. Betáplálta a címet a GPS-be és visszahajtott az útra.
Pokolian álmos volt. A kietlen út, a sötétség és a motor monoton zaja sem könnyítették meg a dolgát. Szemei lecsukódni készültek, amikor meghallotta a telefon csörgését. A képernyőre nézett. Otthon. Nagyszerű. Tipikusan az a helyzet, mikor az ember ha felveszi a telefont, akkor is bajban van, mert nem tudja mit mondjon, ha nem veszi fel, akkor talán még nagyobban. Jake agya pokolian lassan próbált valamilyen köztes, lehetőleg a két rossznál legalább egy fokkal kellemesebb megoldást találni, amikor a szeme sarkában villanást látott. Ösztönösen taposott a fékbe. A vezetésben szerzett több éves rutin jóval megelőzte a gondolatait. Csak amikor hangos csattanással elütött valamit, akkor állt össze a kép, hogy a villanás ez a bizonyos „valami” volt, mikor átfutott az úton. A férfi füle sípolt és a nyakába nyilaló fájdalom kilátásba helyezett egy rándulást is. Ám elméje ekkor újabb problémával szembesítette. Az lehet, hogy ő kellemetlenül érzi magát, azonban a kis baleset másik résztvevője valószínűleg sokkal rosszabb állapotban van.
Jake kiszállt az autóból és kivette a lámpát a sebváltó mellől. Még mielőtt bekapcsolta volna, már hallotta a nehéz, kínnal teli hörgést, a ziháló légzést az autó elejétől. Istenem add, hogy ne egy ember legyen, villant a gondolataiba. Ám mikor a lámpa csóvája a megvilágította az aszfaltot, az autó bal oldalánál Jake megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
Egy szarvas. A sok vérből ítélve komolyan megsérülhetett az ütközéstől. A férfi azonnal megsajnálta, de be kellett ismernie, hogy nagy hirtelenjében fogalma sincs, hogy mit is kellene tenni. Azonban nem maradt ideje ezen morfondírozni.
A lámpa fénye vibrálni kezdett, majd teljesen kialudt. Jake értetlenül ütögette meg a kis csőlámpát, amikor meghallotta azt a fura zajt. Mintha valami kijött volna a bokrok közül. Ösztönösen kapta a hang irányába fejét. Az út menti sötétbe burkolózó ágak titokzatosan hajlongtak, jelezve, hogy valami nemrég megbolygatta a nyugalmukat, az út szélén vér csillogott feketén. A férfi szíve egy pillanatra kihagyott, mikor tekintete ismét az aszfaltra tévedt.
A sérült – Jake szerint az előbb még egyenesen haldokló – állat eltűnt, mindössze egy méretes vérnyomot hagyva maga után. Fáradt szemét végighordozta az éjszakán és ekkor meglátta a táblát, amit az autója fényszórója világított meg. A méretes hirdetés a 68. Szarvas Fesztivált hivatott népszerűsíteni…
