Ha fel nem is nőtt még, de az már biztos, hogy serdülőkorba lépett a Kinect. A kezdeti gyermekbetegségeknek egyre inkább nyoma sincs az új produkciókban és úgy tűnik, a fejlesztők arra is ráréreztek, melyek azok a koncepciók, amik kiválóan és melyek azok, melyek egyáltalán nem működnek az eszközön. A Sesame Street – Once Upon A Monster az előbbi – egyre népesebb – kategóriába sorolható. A nyári gamescon-on a legjobb családi játéknak kikiáltott cím megjelenése után is méltó a díjra.
Még mielőtt bármit is írnék a Szezám utcai kalandozásokról leszögezem, ez a játék legfőképpen azoknak készült, akik Elmo, a Sütiszörny és társaik kalandjait aktívan követik. Igen, az óvodásokról és alsó tagozatosokról van szó. Azonban rajtuk kívül a szülők sem fogják megbánni, ha kivételesen maguk is beállnak a konzol elé, még akkor sem, ha erre eddig sosem vetemedtek. Végül, de nem utolsósorban pedig garantált a jó szórakozás azoknak is, akik bár valamivel idősebbek a célközönségnél, de némi vicces ugra-bugra erejéig hajlandók az előítéleteiket félretenni néhány vidám percért cserébe.
A Once Upon A Monster-t páros Kinectezésre teremtették. Ahol tehát legalább két gyerek rohangászik a lakásban, ott érdemes együtt nekiesni a történetnek. Még az egykéknek sem árt először a szülőknél bepróbálkozni, ugyanis kettesben jóval többet ad a játék, mint egyedül. A minijátékok sorozatával elmesélt történetnek ugyanis minden egyes epizódja kétszereplős. Bár legtöbbször egymás mellett, de egymástól függetlenül kell ugyanazokat a feladatokat végrehajtani, azért akad – talán kicsit ritkán – együttműködve megoldható kihívás is. A hat fejezetben összesen több mint 35 misszió vár ránk. Minden fejezetnek saját szörnye, annak pedig saját sztorija van. Hol a jeti születésnapi partiját szervezzük meg, hol a virágképű szörnyleány kertjét tisztítjuk meg és virágoztatjuk fel, hol pedig a hatalmas rusnya dögöt kedveltetjük meg a nyuszikákkal. Egyszerűen hangzik? Hát az is. Pont annyira és azért, hogy már egy óvodás is tudja, mit és miért kell csinálnia. Már, ha van aki elmagyarázza neki. A játék ugyanis elég sokat mesél és magyar szinkron híján – ami az egyszámjegyűre becsült várható hazai eladások miatt nem készült – sokról maradnak le pont a legkisebbek, ha nincs, aki szinkrontolmácsként fordítja nekik a cseverészést.
Az egyes epizódok mozibetétjei között a Kinect-en már bizonyított minijátékok Szezám utcás adaptációi mozgatják meg a játékost. Az egyszerűbb feladatokban a szörnyek pózait kell lemásolni, szentjánosbogarakat hajkurászni a levegőben vagy éppen csupán hangosan beleüvölteni a Kinect mikrofonjába. A nehezebbekben többek között táncolni, két kézzel ritmusra dobolni, daloló virágokat hangolni, kosárra dobálni kell. A játék hibájának róható fel, hogy gyakran túlságosan is megbocsátó a játékossal. Mivel nincs választható nehézség, így 8 év fölött meglehetősen olcsón adja a sikerélményt a Once Upon A Monster. A feladatok kiváló teljesítéséért járó öt csillagot rém egyszerű elérni, szinte alig kell azokat újrapróbálni. Sőt, ha szinte mozdulatlanul áll az ember a szenzor előtt, három csillag sokszor akkor is összejön a misszió végére. Gamerpontvadászok így hamar a pénzükhöz jutnak. Az első végigjátszás - még féláron boltokba kerülő cím esetén is soványka - 3-4 órája után valószínű legtöbbeknek már csak a minden pálya legalább háromszori teljesítéséért járó achievement fog hiányozni. Persze mivel a becélzott korosztály tényleg a konzol elé engedhető lehető legfiatalabb, így érthető a döntés. Mégis egy-két nehezebb fokozat minden további nélkül elfért volna a dobozban. Főleg azért, mert a technika lehetőséget adott volna az alaposabb, kritikusabb mozdulatkövetésre. Látszik, hogy bár sokmindent megbocsát, sőt néha szinte helyettünk játszik a játék, mégis ott, ahol a pontosság a sava-borsa a feladatnak, a legkisebb mozdulataink is tökéletesen, késés nélkül láthatók viszont a képernyőn.
A Szezám utca szörnyeinek birodalma hű a licenszhez, a tévéből megismert stílust ülteti át tökéletesen a konzolra. A karakterek és hátterek ugyan nem duzzadnak poligontól, mégis egy az egyben visszaadják a tévéműsor hangulatát. A színkavalkád ízléses és változatos, a zenei kíséret fülbemászó dallamai szintén telitalálatok. Külön említést érdemel, hogy a történetet megkímélték a tengerentúlon korosztálytól függetlenül végtelenszer újra meg újra eladható primitiv poénoktól és lehozták az egészet egyetlen szellentés és böfögés nélkül.
Még pár hét és kezeinkbe kaparinthatjuk a Kinect húzócímek második generációját és reményeink szerint velük végleg felnő majd ez a csodálatos kütyü. Akinek azonban hosszú az a néhány nap és hét, míg kézhez kaparinthatja az új Kinect Sports-ot vagy éppen Dance Central-t, annak nyugodt szívvel ajánlom a Szezám utca szörnyetegeit. Igazi családi kikapcsolódás, konzolfüggő kölykös szülőknek kötelező darab.
