Nehéz összehozni bármit is a Dragon Age II-ről úgy, hogy lelki szemeink előtt ne táncoljon szinte folyamatosan az Origins vértől vöröslő doboza és füleinkben ne Liliana doromboló hangja zümmögjön szüntelen. Márpedig a Blight sötét hónapjai véget értek, az archdémon elhullott, szolgái pedig visszahúzódtak a föld mélyére. Az Electronic Arts-nak egyszerűen nem volt más választása, mint újítani. Mivel azonban az előd szinte tökéletesre sikerült, így a legapróbb különbségek is hangos virtuális károgással öntötték el a fórumokat. Vajon jogosan? Különleges teszt következik...
Innen indulunk, hiszen leírhatatlan a bizsergés, mikor az ember kezébe veszi a Dragon Age univerzumban játszódó újabb kalandot. Még a letölthető tartalmak ellenőrzését is nehéz kivárni, annyira nyomnám már azt a „ New Game”-t. Aztán nem sokkal később lehetőséget kapok, az Origins mentésének importjára. Mintha hájjal kenegetnének, Ferelden megmentésébe ölt sok-sok órám aktív része lesz a sztorinak. Ki tudja, talán még Leliana-val - az előző részben megismert gyönyörű hősnővel - is összefuthatok majd valahol... Következik a karekterkészítés és már az első pillanatban világos, nagyot léptek a jó irányba a fejlesztők. Új hősöm – vállra omló vörös hajjal, lila ajkakkal, szolíd arctetkóval – tündéri csaj lett, meg fognak őrülni érte nemtől és fajtól függetlenül. Később sem kell csalódni sem a játszható, sem az NPC-k kidolgozásában. Az arcok, grimaszok megjelenítése szenzációsra sikerült. Mi több, az állak ejtegetése még közel sem ért véget. A hamarosan induló prológ kétséget sem hagy afelől, hogy a PC verzióra összpontosító Origins után meghallgatásra talált rimánkodásunk és nagyot húztak a konzolos grafikán. A sztoribetétek csakúgy mint a bejárható világ látványvilága ikszdobozon is felnőtt, nem kell szégyenkeznie a PC-s vasak előtt.
Még szinte el sem kezdtem a cuccot, de már Game of the Year. Tátott szájjal hallgatom a mese a mesében dramaturgiával előadott történetet, ismerkedek a kezelőfelülettel és zavarom le az első pár küldetést. A Dragon Age II az Origins sztorijának utolsó hónapjaiban indul, majd a tutorial szerű prológus végével a Blight utáni életre koncentrál. Hét év történéseit mutatja be és egy a mágusok és lovagok közti konfliktus kialakulását és lefolyását. A Kirkwall városa köré koncentrálódó eseménysorozat jóval jelentéktelenebbnek és távolról sem olyan magasztosnak tűnik, mint az Origins egész világot veszélyeztető katasztrófája, mégis rendben van, hogy a Bioware nem zavart újabb teljes pusztulással fenyegető csapást a Blight-ot épphogy túlélő lakosságra.
A térképen és a jól átlátható menüből is könnyen azonosíthatók a küldetések, pillanatra sem kell elgondolkodnom, mit is kellene csinálni a továbblépéshez. Szépen gyűlnek az innen-onnan összekapart fegyverek, felszerelés és egyéb ládákból, hullákból kicsalt loot. Növekszik a csapat is rendesen, talán picit túlságosan is gyorsan. Alig telik el két óra, de már pupig a csapatképernyő mágusokkal. Még jó, hogy rogue-al indítottam... Pakolnám is a hímekre a mázsás páncélt, a nőstényekre a bugyivillantós ólomszoknyát meg a vállpántos bőrmellényt, de legnagyobb meglepetésemre fegyveren, gyűrűn és amuletten kívül semmit sem rakhatok a karakterekre, csak saját magam ruházhatom kedvemre. A többiek fegyverzetét ugyan lehet tuningolni valamennyire, de vérlázító, hogy ugyanabban a ruciban kell végigvonszolniuk magukat az egész játékon, melyet első találkozásunkkor is viseltek. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ha hősünk érzelmileg közel kerül valamelyik szereplőhöz, akkor az azért némi változással jár a partner öltözékében, de igazán új armort ebben az esetben is egyetlen karakter kap csupán, a többieké minimálisan tér csak el az eredetitől.
Hiába varázsolnak el a sokszor szemet gyönyörködtető külsőségek, ilyen amatőr módon senki se butítson le nekem egy akció RPG-t, vissza 9-ig. Bármikor nyitom is ki az inventory menüt, egyszerűen fáj, hogy elvették tőlem kedvenceim feletti gyámságom oly fontos részét... 8-10 óra után ennek ellenére is szépen alakul a történet, csinálgatom a mellékküldetéseket, bejárom a város minden zegét-zugát, majd mikor elfogynak a feladatok, nekiesek a főszálnak. Impresszív, kihívásban hiányt nem szenvedő boss csata után azonban ismét Kirkwall-ban, előző kalandozásaim jól ismert helyszínén találom magam. WTF? (értsd: Mi a szösz?)
Hát igen, a másik design döntés, amiért hererúgás jár a fejlesztőknek, az a helyszínek pofátlan újrafelhasználása. Hiába a küldetések változatossága, a karakterek és motivációik részletes bemutatása mielőtt nekivágnánk a feladatoknak, ha a végén mindig ugyanazon a néhány, unalomig ismert pályarészen kell végigszenvedni magunkat az ellen másvilágra küldéséhez és a misszió lezárásához. Persze értem én, hogy ez az ára annak, ha gyorsul a tempó, mellyel a kiadók kifacsarni igyekeznek a sikeres franchise-okat, de hülyének csak az a néhány játékos nem érzi magát, aki pár éve nem barangolta be Ferelden-t az Origins-ban. Van olyan egyáltalán közöttünk? (Aki gondolatban feltette a kezét, az itt akár abba is hagyhatja az olvasást. Visszavárjuk, mikor feladta a rendelést vagy megvette a játékot valamelyik konzolbódéban. Mondjuk éppen az Überkonzolban, tőlük származik az én tesztpéldányom is.)
Szerencsére a helyszínek környezetkímélő újrafelhasználása kellő angoltudással felvértezve mégsem fullad unalomba. Három magunkkal cipelhető társunk ugyanis minden séta alatt folyamatos beszélgetéssel szórakoztatja egymást és persze a játékost. Ilyenkor pedig mindenkinek kijut a jóból, csipkelődnek kedvesen, húzzák egymást, kötözködnek vég nélkül úgy, hogy egyetlen párbeszéd sem hangzik el kétszer, ráadásul sokszor az éppen lezárt küldetések, azok kimenetele képezi a csevely tárgyát, ami szinte ijesztően valóságos élménnyé teszi a játékot.
Ajajj, hetes... Döntésekről volt már szó, ugyan eddig csak a fejlesztők szemszögéből. Szerencsére hoztak szép számmal jókat is. Olyanokat például, melyekkel minket kényszerítenek lépten-nyomon döntésekre, véleményünk kinyilatkoztatására. Választásainknak pedig nem csupán az események kimenetelére van meghatározó hatása, de csapatunk tagjai is máshogy reagálnak viselkedésünkre. Ha a kis butuska elf rabszolgalányt kiszabadítjuk a fogságból, némi pénzmaggal útjára engedhetjük és helyeslően bólogatnak majd hosszúfülű társaink. Ám a naív rabszolgalány gond nélül rávehető arra is, hogy státuszát nem feladva ezentúl két szép szemünkért nekünk dolgozzon. Sajnos azonban ilyenkor - többek között - csapatunk csini elf mágusánál rendeset rontunk megitélésünkön. Mindez ráadásul még attól is függ, éppen melyik három társunkat vittük magunkkal a misszióra, leghevesebben ugyanis aktuális kísérőink reagálják le a történéseket. Tanácsos ezért amolyan játék a játékban szerűen újra és újra visszatölteni egy-egy döntéssel végződő párbeszédet, hogy végignézhessük, melyik döntésünk milyen irányba tereli a történetet. Ezzel nem csupán optimalizálható társainkkal folytatott viszonyunk helyes belövése, de rendkívül szórakoztató móka is egyben. Gondolom, nem árulok el titkot, ha leírom, hogy a Dragon Age II-ben is lehetséges kedvenc karaktereinkkel romantikus közelségbe kerülni. Ártatlan flörtölgetéssel indítva, folyamatosan választottunk kedvét keresve, neki ajándékokkal kedveskedve az egy idő után rábírható, hogy beköltözzön rezidenciánkba, később pedig a már-már Bioware védjegyes beteljesülés is bekövetkezhet. Vannak könnyebb prédák, akik viszonylag hamar rávehetők a hancúrozásra, de akad kifejezetten kemény dió is. Aki tudja, mi a különbség Morrigan vagy éppen Zevran elcsábítása és Leliana ágyba csalása között, az tudja, miről beszélek...
Élvezem, hát persze, hogy élvezem! De ha már szó esett az Origins karaktereiről, akkor ideje megemlíteni, hogy már a történet felénél járhatok, mikor feltűnik, hogy az elején olyan sokat igérően felajánlott előző Dragon Age mentésem játékmenetbe integrációjából alig láttam valamit. Találkoztam ugyan egy ex-farkasemberrel, akit még annó Ferelden hőseként szőrtelenítettem, néhány hasonló epizódocskával, pár kameóval, Leliana is rámkacsintott, de ezek még nagy jóindulattal sem nevezhetők a történetet befolyásoló tényezőknek. Marketingduma volt ez csupán ott a kezdőképernyőn. Emelem kalapom, jól sikerült és talán a hiba is bennem van, ugyanis a történet haladtával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy megáll az egész a saját lábain is. Merrill, Varric vagy éppen Fenris igenis képes elfeledtetni majd mindenkivel Alistairt vagy éppen Morrigant.
„Jó” szokáshoz hűen már a megjelenéskor elérhető volt egyébként két DLC is. Az elsőt a minden eredeti játék dobozában megtalálható egyszer használatos kóddal tehetjük a játék részévé. A The Black Emporium nem több egy üzletnél, melynek ugyan érdekes háttértörténete van, néhány exkluzív árucikk is vásárolható Xenon-tól, a tulajtól valamint lehetőséget ad karakterünk külsejét tetszőlegesen változtatgatni, de ha valaki kód nélküli használt példánnyal játszik, nem sokat veszít nélküle. A száműzött herceg (The Exiled Prince) tartalom egy új szereplőt és pár küldetését adja a sztorihoz. A Signature kiadás vásárlói ingyen, a többiek 560 pont ellenében tölthetik le a kiegészítőt. Sebastian, a herceg története végigkíséri az összes felvonást, ha akarjuk, akkor teljes értékű tagja lesz a kompániának. A DLC a játékból kiszedhető gamerpontmennyiséget is felemelte 1130-ra. Vagyis inkább felemelte volna, ha a Bioware, a Microsoft vagy – ki tudja? - talán mindkettő nem végzett volna nem először hanyag munkát. A cikk írásakor ugyanis a főjátékba integrált extra achievementek egyike sem szedhető ki. Az XBOX szervereken – megkésve bár, de - kint figyelnek, ám a játék során nem jönnének elő Andraste-nak sem. A Bioware-nél amúgy is szinte kötelezőek a DLC-gliccspartik, de most sajnos a főjátékba is jutott egynéhány bug, melybe ha belefutunk, bizony egy az egyben képes legyilkolni a játékélményt. Már az Origins-ből is elő lehetett énekelni végtelen XP-t, most sincs másképp és már a játék elején gyárthatunk magunknak 50-es szintű tankot. Akinek kedve van, ezután némi kattingatással pillanatok alatt sebezhetetlenné is varázsolhatja egyik-másik karakterét, innen aztán már csak az hiányzik, hogy a játék végigjátsza magát helyettünk. Mégis, ha valakinek túl nagy kihívás az akció, inkább javaslom a bármikor tetszőlegesen módosítható nehézségi szinten állítani, mint ezeket a hibákat kihasználni.
Hét ide vagy oda, aztán persze megtanulok élni a bug-okkal, Sebastian acsijai miatt legfeljebb még egyszer végig fogom játszani a játékot és kész. Bár, ha jobban belegondolok, nem is miatta. Egyszerűen azért, mert a Dragon Age II-t minden hibája ellenére nehéz letenni. Utálom a nyilvánvaló párhuzamot előhozni, de valahogy mégsem bírom elkerülni. Ahogyan a Mass Effect 2 legnagyobb dobása a harcrendszer továbbfejlesztése volt, úgy itt, ebben a fantáziavilágban is a megreformált harcrendszer feledteti el a játékossal az első részt, annak sok tekintetben lebutítását. Az új Dragon Age -ben minden jelentősen felgyorsult. Az Origins Alistair-je lomhán emelné csak a kardját, mire a DA II keletnémet női úszóválogatott-ihlette Aveline-je előtt már hegyekben hever a darkspawn. Duplakéses tolvajom emberfelettiket ugrál ellenfélről ellenfélre, számtalan képességeit gyors egymásutánban képes bevetni és mindemellett csapatom is kiveszi a részét a küzdelmekből. Annyira, hogy legegyszerűbb fokozaton szinte nélkülem is elboldogulnának. Aki nem sajnálja az időt, ezen felül részletes utasításokkal programozhatja harcostársai viselkedését, akik aztán legtöbbször tényleg ennek megfelelően vesznek részt a csatákban. Ez persze inkább a magasabb nehézségi szinteken ajánlott, ahol egy-egy jól időzített gyógyító varázslat van csak a diadal és a csúfos vereség között. Utóbbi, ha be is következik, szerencsére nem jelent különösebb problémát. A játékos csatán kívül bárhol menthet, de a program automatikusan is menti az állást minden komolyabb esemény előtt. A küzdelmek látványvilága lenyűgöző. Gyakran ellenfelek és szövetségesek hada gyilkolássza egymást a képernyőn anélkül, hogy az egész átláthatatlan mészárlásba csapna át. Az egyes karakterek rengeteg irányba fejleszthetők, így folyamatosan lehetőség van újabb és újabb skill-ek, varázslatok elsajátítására és bevetésére, ezért aztán unalmassá sem válik az öldöklés.
Innen már nincs hová mozdulni. Nekem nyolc. 28 óra után elérkeztem a fináléhoz, meghoztam utolsó döntésem a konfliktusban, enyém a törékeny elf mágus és a bögyös kalóz is beadta a derekát egy éjszakára, pörög a stáblista, a színpad pedig elő van készítve a következő részhez. A Dragon Age-nek nem sikerült annyira tökéletesre az újjászületés, mint a Bioware űreposzának. A végeredmény azonban így is nehezen fog elengedni bárkit is, akit egyszer magába szippantott ez a csodálatos világ. Jöhet a DLC-áradat, majd Leliana és az újabb rész.
