Hosszú évekig csend honolt a Rockstar Games és az ausztrál Team Bondi játéka körül, amiről sokáig jóformán csak a címe volt ismeretes. Amikor azonban lerántották a leplet a készülő programról, a kiadó nem kevesebbet ígért, mint forradalmi megvalósítását egy klasszikus bűnügyi thrillernek. A játék megjelent, itt az ideje az ítéletnek.
Cole Phelps háborús hősként tért vissza a II. Világháború csendes-óceáni frontjáról, és a los angeles-i rendőrségnél teljesít szolgálatot, mint egyszerű utcai járőr. A játékos innen kapcsolódik a történetbe, és egyre szövevényesebb ügyeken keresztül kíséri a főhőst, ahogy előre lépked a hatóság ranglétráján. Eközben megismerjük az 1947-es Los Angeles sötét oldalát, bűnös, füstös hangulatát. Igazi film noir kaland ez, érett történetmeséléssel.
Olybá tűnt az elmúlt évek alatt, hogy a Rockstar nyílt játékmenetű programjai mind azt sugallják: bűnözőnek lenni menő dolog. Az L.A. Noire-ban szerencsére fordul a kocka, itt egy, a törvény betűjét követő zsarut alakítunk, aki minden idegszálával az ügyek felgöngyölítésére koncentrál. A "jó ember" skatulyája a szabadságra is rányomja a bélyegét. Hiába nyílt az egész város, néhány gyűjtögetnivalón kívül nem csinálhatjuk azt, amit akarunk. A történet lineáris, az egyes ügyek meghatározott sorrendben követik egymást, és kisebb mellékküldetéseket leszámítva nem is érdemes letérni a történet által kijelölt útról.
A hagyományos "sandbox" játékokhoz képest az L.A. Noire tempója jóval lassabb. Nem is az akción van a hangsúly, hanem a feszültségen. A folytonos lövöldözés helyett itt jóval komolyabb szerepet kap a helyszínek felderítése, bizonyítékok keresése, a tanúk és gyanúsítottak kihallgatása. A rendre előforduló akciók (tűzharcok, autós és gyalogos üldözések, vagy verekedések) háttérbe szorulnak, a játékos sokkal inkább a gondolkodására és intuíciójára van bízva.
Utóbbi képességet teszi próbára a sokat mutogatott, hangoztatott, és kétségkívül a játék legnagyobb attrakciójának számító mimika, amely a lenyűgöző, és vitán felül forradalmi MotionScan technológia parádés bemutatója. A szereplők arca 100%-osan filmszerű, mozgásuk, az izmok rándulása, a grimaszok, pislogások és szemmozgások pixelpontosan a felvett színészt követik. Innentől kezdve valódi színészi játékról van szó, nem pedig animációról vagy a fejlesztők ügyességéről. A tanúk kihallgatása során nem az a fontos, mit mondanak, hanem ahogyan mondják. Figyelni kell az apró jeleket, és ez alapján eldönteni, igazat mondanak-e. A jó megérzések újabb lehetőségeket nyitnak a párbeszédekben, és megkönnyítik a nyomozást, a rosszak akadályozzák azt.
Itt azonban felbukkan egy tényező, amellyel játékosok eddig még nem találkozhattak. A színészi játék ugyanis annyira aprólékos, hogy - különösen a későbbi ügyek folyamán - nehéz megítélni az egyes szereplők viselkedését. Még az igazat mondó tanúk is gyakran idegesek, félre néznek, elakad a hangjuk, ami alapján könnyen kétségbe vonható az állításuk. Ez sok hibás döntéshez és némi frusztrációhoz vezet.
A felderítések és kihallgatások helyszínei között vannak az autós részek, amelyek gyakorlatilag a GTA játékok 1947-es megfelelője, némileg finomított irányítással és "okosabb" forgalommal. Ugyanez mondható el a fegyveres harcokról, amelyre sajnos továbbra is az ügyetlen fedezékrendszer, a szűk helyeken nehezen irányítható karakter, ezáltal kissé nyögvenyelős akció a jellemző.
A Team Bondi azonban több mentőövet is dob a játékosoknak az esetleges frusztrációt elkerülendő (ezzel elismervén a fent említett mechanikák gyengeségeit). Rendkívül jótékony célzásrásegítés, könnyen megmászható tereptárgyak, visszatöltődő energia, "gyors utazás" (ha partnerünket kérjük meg, vezessen helyettünk), sőt, az akció részek sorozatos kudarca esetén akár automatikusan át is ugorja nekünk a játék az adott szekvenciát.
Elakadni a történetben nem lehet: nemcsak az automatikus átugrás miatt. A kihallgatások menete sem hat ki semmire, ha rosszul kérdezünk, a nyomozás mindössze kicsit hosszabb vagy kacifántosabb lesz, a rendőrfőnök pedig esetleg leszúr a végén, de egyik ügy így is jön a másik után.
Hogy mindez a játékmenet forradalmi-e vagy sem, nehéz megítélni. Az kétségtelen, hogy a GTA alapokra (nagy, nyitott város, autózás, lövöldözés) egy igazán úttörő játék lett felépítve, amelyhez hasonlót rendkívül ritkán látni. A lassú tempó, furmányos ügyek, az ezeknek hátteret biztosító korabeli város és a forradalmi technológia egy egyedi, ebben a konzolgenerációban még nem tapasztalt élményt, hangulatot teremt. A dolog működik, 1947 Los Angeles-ében élmény nyomozni, a változatos ügyek, változó társak és városrészek folyamatosan képesek frissen tartani a játékost.
Ehhez az érett, kidolgozott történethez pedig hasonló kvalitásokkal büszkélkedő kivitelezésnek is társulnia kell. Ebben nincs is hiba, az L.A. Noire hozza azt a grafikai színvonalat, amit egy ilyen játéktól 2011-ben elvárunk. Los Angeles óriási méretű, ugyanakkor hihetetlenül részletesen kidolgozott, nemcsak aprólékos, de korhű is. A korabeli híres utcák, épületek, de cégérek és autók is autentikusan köszönnek vissza a képernyőről, a szereplők öltözékéről nem is beszélve. Vannak technikai problémák (leeső képfrissítés, pop-up, töltés után késve megjelenő textúrák, tárgyak), de ezek nem befolyásolják a játékmenetet, a látványt is alig. A játék nagyjából a GTA IV szintjét üti meg, de élethűbb színvilágának köszönhetően kellemesebb a szemnek.
És akkor ott vannak az arcok. A filmszerű mimika néha ugyan elüt kissé a test többi részétől, illetve a hajat sem tudja kezelni (minden szeplőnek rövid, fix, vagy kontyba kötött frizurája van), ez nem komoly probléma. Ez a technológia a rutinos rendezéssel, mozgásokkal, kameraállásokkal párosulva talán minden eddiginél filmszerűbb történetmesélést eredményez.
Jelentősen megtámogatja az L.A. Noire élményét a hangzásvilág is. Végig korabeli amerikai zene szól, a nyomozási helyszíneken feszült, igazi krimibe illő szólamok, akció közben nem kevésbé. Autóban ülve rádiót hallgatunk, tengernyi autentikus számmal, de egyebekkel is, én egy ízben például egy komplett rádiókabarét hallgattam végig, az éjszakai utcákon autókázva. A szinkron szinte végig hibátlan, a hangeffektek pedig a bőrcipők kopogásától a fegyverek puffogásáig nemcsak, hogy kiválóan szólnak, de mind beleillik abba a noire hangulatba, amit a játék már csak a címe okán is a szobába varázsol.
Mi tehát az L.A. Noire? Egy GTA-klón? Semmiképp. Egy forradalmian új játék? Ha az nem is, de mindenképp előremutató, bizonyos szegmenseit tekintve korát megelőző termék. Kétségtelen, hogy ez a játék több, mint részeinek puszta összessége, egy olyan világot, hangulatot mutat be elképesztően profi módon, amit nagyon ritkán látunk videojátékokban. Egy igazi film noir kaland, feszült, sötét és füstös, ahogy azt az elején említettem. Kisebb-nagyobb technikai hiányosságain felülkerekedve egy emlékezetes alkotás, amelyet egészen biztos, hogy évek múlva is emlegetni fogunk.
9
