12 éven keresztül készült és uralta a Duke Nukem Forever a videójátszás legkínosabb kategóriáiban készült top listákat. A 2000-es évek közepétől ráadásul már rutinból, sőt szinte csupán kényszerből foglalkozott a média az addigra játékból legendává degradálódott címmel. A Duke túlságosan is elcsépelt metaforája lett a soha el nem készülő fejlesztéseknek. Aztán tavaly szeptemberben nagyot fordult a világ. A 2K gyámsága alatt a Gearbox stúdiója átvette a projektet és pár hónap leforgása alatt zöld dobozba gyúrta az évtizedes munkát, pontot téve a történet végére.
15 órát töltöttem minden idők legtökösebb gamer hősével, felemás érzésekkel passzolom tovább a Duke-ot. Valamikor a 2000-es évek elején roppant nagyot szólt volna a shooter egyedi koncepciója. Az elmúlt évtized közepén, bár egyedinek már alig lehetett volna nevezni, azért még egész biztosan besöpörte volna egyik-másik tizes értékelést, mára azonban kicsit elment a világ a Duke Nukem Forever mellett. Érdekes módon ez legalább annyira válik előnyévé, mint amennyire ártani fog neki a játékosok jelentős részénél. Kezdjük talán a sötét oldallal...
A DNF technikailag nagyjából 5-7 évet csúszott. Ennek megfelelően a Call of Duty-hoz szokott szemet nehéz hozzászoktatni a sok helyen szinte két generációval lemaradó külsőségekhez. A töltőképernyő elhagyása után szép komótosan egymásra pakolt textúrák még a mai tucat FPS-ekben is ritkán árulkodnak ennyire nyilvánvaló lemaradásról. Sajnos azonban nem a játék szemet gyönyörködtető látványvilága az, ami megoldhatatlan feladat elé állítja az elaggott motort. Az ábrázolás minden pályán abszolút minimalista, ennek ellenére elég egy időben két-három ellen valamint egy eldurrantott rakétavető ahhoz, hogy a játék istenesen beszaggasson. Ami pedig még ennél is elfogadhatatlanabb, az a sokszor majdnem egy egész percen át tartó töltögetés. Még akkor is vérlázító volna, ha csak az egyes pályarészek között kényszerítenék a játékost egy állókép alatt megjelenő idióta tippek bámulására, de a Duke nem szégyelli minden egyes halál után hosszú-hosszú másodpercekig igénybe venni a türelmünk. Márpedig meghalni – legalábbis az alapból elérhető hard fokozaton – jó párszor meg fog mindneki, aki napjaink szájbarágós shooterjeihez van szokva.
Aki azonban nem a csőshooterek végtelennek tűnő ellenfél- és gránáthegyeitől várja a kihívást, hanem szeret néha elgondolkozni azon, mi is a legjobb megoldás egy-egy pályarész túléléséhez, az jól fog szórakozni a Duke elsőre sokszor kétforintosnak, sőt megoldhatatlannak tűnő szekcióin. Megoldás pedig mindig van. Fedezékül szolgáló szobácskák, eldugott fegyverek vagy a képességek felturbózására szolgáló dobozos sörök, szteroidos tabletták, némi platformeres ugrabugra után elérhető biztonságosabb, esetleg néhány aknával tökéletesen bevédhető pályarészek biztosítják a továbbjutást a nehéz szituációkból. Milyen kár, hogy meglelésükig néhányszor bizony elkerülhetetlen az utolsó mentés újratöltése, ezzel együtt a cigarettaszünetnyi tétlen várakozás.
A Duke Nukem Forever annak ellenére, hogy egy ocsmány szutyok, mégis képes annyi meglepetést okozni, ami néhányunknak elég lesz valami igazán perverz nosztalgikus szórakozáshoz. Az amerikai közönségnek címzett böfögős humor mellett szerencsére maradt még elég kreativitása a fejlesztő(k)nek, hogy jópárszor röhögésre bírja az ennél kicsit többre vágyókat is. A többnyire szexuális témák ugyan nem éppen magasröptűek, de Duke beszólásai rendszeresen ülnek. A szöveg mellett az életeneregia - a játékban önimádat - feltöltésére szolgáló akciók is rendre megmosolyogtatnak, egyik-másik kétséget sem hagy, miért is lett 18-as besorolású a kaland.
A felfedező típusra vicces utalások várnak. Tiszteletét teszi a Halo, a Borderlands, a Dead Space és a Portal-nak is jut egy aprócska epizód. Csak szövegben ugyan, de a Gears is megkapja a magáét. A Duke magával hozott a múltból valamit, amit mostanra már szinte alig ismerünk a műfajban. A továbbhaladást nem rágja a szánkba, minden eszközt kipakol elénk és ránk bízza a feladatok megoldását, tippek és térkép nélkül. Vagy rájövünk a megoldásra vagy nincs tovább. Aki ahhoz szokott, hogy vörösen izzó X jelzi az egyetlen útvonalon, hogy merre visz az út, aki gondban van, ha egy ajtó nem a három méterrel mellette „elrejtett” kulccsal nyílik, annak megszenvedi az agya a játékos old-school magára hagyását, de az idősebbek szíve gyaníthatóan megdobban majd picikét. Végül az igazsághoz hozzátartozik, hogy az alapvetően a golyózápor diktálta játékmenetet tökéletes ritmusban szakítják meg minijátékok vagy autóvezetős részek. Technikailag ezek sem emelkednek ki a középszerűségből, de szinte kivétel nélkül mind szórakoztató.
Nehéz ítéletet mondani a Duke Nukem Forever fölött, így konkrét értékelés helyett mára csak a tortadiagram kerül a cikk alá. Bevallom, én nem bántam meg az elsőnapos vételt, bár az 1000 ponthoz még őrült fokozaton is végig kellene „szaladni” rajta, de annyira meg azért tényleg nem jó... Talán majd a folytatás.
