Mindössze négy nap alatt megszabadítottam Tamrielt a sárkányok jelentette veszedelemtől, ami egy Elder Scrolls játék esetében meglepően rövid idő. Bár a főszál a Skyrim csak kis részét teszi ki, jól mutatja, hogy a "nagy" és az "epikus" két különböző fogalom.
Félreértés ne essék: A The Elder Scrolls széria továbbra is a legjobb fantasy szerepjáték sorozat, én azonban - néhány elemet leszámítva - nem éreztem különösebben epikusnak vagy érdekesnek az ötödik rész történetét. Az is meglep, hogy a világ idén mennyire egyöntetűen csodálkozott rá a játékra, miközben 2006-ban ugyanezt kaptuk az Oblivionban is. Azzal a különbséggel, hogy ott valóban úgy éreztem, hogy az egész világot mentem meg valami szörnyűségtől.
Miközben Alduin fejét csapkodtam a kardommal (aligha epikus pillanat), az egyetlen érzés, ami bennem volt, hogy legyen már végre meg az az 50 pontos Achievement, és végre mehessek utamra, kalandozni amerre és ahogyan én akarok. Mert a Skyrim igazi vonzereje valójában ez. Nem a világ megmentése, nem valamiféle isteni magasságokba emelkedő történetben való szárnyalás, hanem az, hogy mehetsz, amerre akarsz.
Egy olyan világ ez, amely egyik pillanatban lenyűgöz, később pedig képes az őrületbe kergetni az ostoba hibáival. Hiába szebb egy kicsit a grafika, és hiába csiszoltabbak kissé a mechanikák, igazán komoly előrelépés nem történt. Sűrűbb, talán változatosabb is, de a változást nem érzem jelentősnek, miközben az elmúlt években egész sor olyan "szabad stílusú" játék jelent meg (Red Dead Redemption, GTA IV, Assassin's Creed sorozat, Batman: Arkham City), melyek az élethűséget, a beleélést és a történetmesélést sokkal magasabb szintre emelték. Gondoljunk csak bele, mi lenne, ha ezek a fejlesztők egy fantasy RPG-t adnának ki. A Bethesda számára a közvetlen konkurencia viszonylagos hiánya is kapóra jön.
Nem segítenek a helyzeten a szörnyen buta karakterek sem. A fatestű, robot mozgású, kifejezéstelen arcú NPC-k, akik annyi átéléssel beszélnek, mint amikor egy kisiskolás verset mond irodalom órán. Akik a drámainak szánt párbeszédek közben egymásnak sétálnak és kitolják egymást a képből... (SPOILER: Mikor a Szürkeszakállúak épp a sárkánykiáltásokat tanították nekem, a "segítőm" ott állt a szoba közepén, és fetrengett a kiáltásokban, amiket normál ember állítólag túl sem él.)
A Bethesda Softworks feladata a jövőben, hogy a legendás szabadságot és tartalmat vegyítsék végre izgalmas, kiforrott, filmszerű történetmeséléssel. A történet megvan hozzá, csak a mesélés képessége hiányzik. Legyenek akár renderelt pillanatok, moziba illő jelenetek, de adjanak végre valami súlyt, valami emlékezeteset a kalandnak, mert így egyik "családi ereklye" típusú küldetés pont olyan, mint akármelyik "menj oda és öld meg" misszió, ezek tömege pedig nem kaland, csak egy hosszú lista a pause menüben.
Mert az Elder Scrolls V: Skyrimben, ahogy öt évvel ezelőtt az Oblivionban is, megvan minden más. A hatalmas világ, amelyben élmény mászkálni és felfedezni dolgokat. A megannyi titok, változatos ellenfél, a folyamatos karakterfejlődés. Az érdekes helyszínek, városok, szembenálló felek, politika, intrika, személyes és országszintű történetek. Vagyis egy hamisítatlan fantasy környezet, amelyben jobban el lehet veszni, mint jelenleg bármi másban.
Ehhez kell a jövőben olyan, valóban epikus fő történeti szál, amely kiemelkedik mindezek közül, olyan NPC-k, akik nem rondítanak bele az élménybe minden pillanatban, és hogy majd az Elder Scrolls VI ne attól legyen híres, hogy egyszerűen "nagy", hanem hogy mennyire látványos, nagyszabású, pergő, változatos kalandot jelent végigjátszani. Ha lesz új epizód, én biztosan ott leszek. Egyik kezemben kard, másikban pajzs, szívemben pedig remények.
