Sokszor panaszkodunk, hogy a játékok manapság egy kaptafára készülnek, hogy nincs eredeti ötlet, nincs igazi történet. Az való igaz, hogy az autóversenyek és katonás lövöldék tömegében néha nagyítóval kell keresni az igazán egyedi darabokat. Ám amikor felbukkan egy ilyen, annál jobban értékeljük. Én ezt tettem az Enslaved: Odyssey to the West című játékkal, mert eddigi pályafutásom egyik legérdekesebb játéka.
Az, hogy egy poszt-apokalitpikus világban játszódó kalandjáték, még semmit nem mond el az Enslaved-ről. Pont azért, mert ezt a kalandot látni és átélni kell. Látni, mert a mai trendek szöges ellentéteként ez a világ változatos, színes, napsütötte. A világvégét nem atomháború jelképezi, hanem a természet ereje. A romos világvárosokat benőtte a dzsungel, így mindenhol növények zöldellnek, virágok nyílnak. A Nap süt, a levegő tiszta. A környezet szinte idilli. Aztán át is kell élni ezt a kalandot, mert a szereplők játéka, a történet vezetése és előadásmódja szinte példa nélküli az utóbbi éveket tekintve.
A főszereplő, akit a játékos végig irányít, Monkey, az erős testfelépítésű, valóban kissé bestiális kinézetű magányos vándor (a névválasztás természetesen nem véletlen, lazán kapcsolódik a távol-keleti Majomkirály legendához), aki a körülmények alakulása folytán kénytelen együttműködni Trippel, ezzel a gyönyörű, törékeny lánnyal, hogy eljussanak Nyugatra, át az egykori Egyesült Államok területén, ahol a lány él, és - talán - biztonságban lehet. A 14 fejezetre tagolt játék az ő kettejük történetét mutatja be, felejthetetlen formában.
Tipikusan ez az a játék, ahol a prezentáció és a történet előbbrevaló volt a játékmenetnél. Ne számítson itt senki forradalmi újításokra. Bár a játék mechanikája igen változatos - ugrálás, lövöldözés, kézitusa, száguldozás -, egyik része sem kiemelkedő, nem rendelkezik hardcore mélységgel vagy taktikai felhangokkal. Van némi karakterfejlesztés, ami megkönnyíti az előrehaladást, és az ellenfelek és változnak valamennyit a történet során, de ha pusztán a játék működését nézzük, akkor az Enslaved igen egyszerű.
Egyszerű, ellenben nagyon jól működik, az irányítás, és többnyire a kamerakezelés is teljesen rendben van, vagyis minden adott ahhoz, hogy maga a világ, és a történet kerüljön előtérbe. Az Enslaved világát az Unreal Engine 3 hajtja, de ez alighanem a legszebb ilyen motorral működtetett program. No nem technikailag (bár eképp sincs szégyenkeznivalója), de művészileg mindenképp. A karakterek kidolgozása, a gyönyörű, harsány színek, az életteli környezet el is feledteti velünk, hogy poligonokat látunk, helyette füvet, vizet, követ, fémet tapasztalunk. Hiába volt világvége, ez az egyik legszebb környezet, amiben valaha is barangolhattunk.
És akkor jöjjön a hab a tortán, vagyis az, ami leginkább elviszi a hátán ezt a csodálatos utazást. A történet, az átvezető jelenetek. A Ninja Theory elképesztően élethű arcokat készített, nemcsak kinézetre, de mimikára is. A két főszereplő fejmozgása, beszéde (itt megemlítendő a fantasztikus szinkronmunka is), apró arcmozdulatai teljessé teszi a képet, és így olyan kapcsolat alakul ki köztük és a játékos között, amit nagyon ritkán tapasztalunk. Tripről, a női főszereplőről egy percig sem gondoljuk, hogy nem valódi ember, hogy csak poligonok és textúrák összeragasztott alakja. Annyira szép, ártatlan, kifejező. Nem túlzás azt állítani, hogy az egyik legszebb főhősnő.
Van néhány jelenet, ahol még beszédre sincs szükség. A szereplők nézései elárulnak mindent, amikor pedig feltűnik a harmadik főszereplő, a történetet még több humor és dinamika tölti meg, amitől még jobban élvezzük az egészet. A vége pedig... Nos, a játék vége pedig az egyik legérdekesebb befejezés, amit valaha láttam, kivitelezés és történet szempontjából is. Nem mondanám, hogy szomorú, azt sem, hogy happy-end. Csak tanácsolni tudom, hogy mindenki élje át maga, az epilógus önmagában megéri a játék árát.
Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy próbálja ki az Enslaved-et. De ne csak a demót, az ugyanis vajmi keveset mutat a játék valódi varázslatából. Minél jobban elmerülünk ebben a látványos utazásban, annál jobban beszippant, törődni kezdünk a szereplőkkel, és átéljük minden örömüket és bánatukat. Ez pedig bőven ellensúlyozza azt, hogy játékmechanikailag semmi kiemelkedőt nem nyújt a program. Ez egy olyan élmény, amit valószínűleg még sokáig emlegetni fogunk.
