Mielőtt elkezdem az írást, biztosítok mindenkit arról, hogy imádom a Kinect-et, brilliáns ötlet és úgy tűnik, hogy meg fogja lelni remélhetőleg méreteiben minden várakozást felülmúló fejlesztő- és vásárlóbázisát. Most, hogy ezt tisztáztuk, engedtessen meg, hogy röviden véleményezzem a hetes Harry Potter-ből készült első videójáték-adaptációt.
Bevallom férfiasan, a harmadik Potter könyvnél leálltam. Aki valaha is olvasott Terry Pratchett-et, az valószínű tudja, miért. Ettől persze lehetne Harry Potter-ből is jó játékokat csinálni, mert ötlettel azért akkor is tele van, ha azok csak részben az írónő fejéből pattantak ki. Mi több, az előző kettő Harry Potter produkció ugyan meglehetősen egy kaptafára készült, de ha valaki játszotta őket, akkor biztosan kellemesen csalódott. Ezen most sajnos nem kellene felbátorodni, az új Potter játék ugyanis pont annyira kriminális, amenyire az egy filmadaptációtól elvárható. A játék egyetlen szerencséje, hogy ez itt a mi kis Kinect sarkunk, így csak az új kiegészítőre szabott játékmódokat fogjuk alaposabban megvizsgálni, a főjátékról diszkréten hallgatunk.
A Harry Potter DH1 csak részben Kinect-es játék, a fősztorihoz ugyanis egyáltalán nincs szükség az eszközre. A Kinect-es minijátékpakk a főmenüből indítható el és csak annyiban kapcsolható a történethez, hogy annak helyszíneit hasznosították újra az elkészítéskor. Eh, pakknak neveztem őket, de már ezzel is túlságosan jóindulatúan fogalmaztam. Egyetlen minijátékról van szó, amit összesen 12 pályán egyedül és párban lehet végighadonászni.
A játékmenet végtelenül egyszerű, a House of the Dead vagy éppen TimeSplitters sorozatokból jól ismert móka lebutított változata. Harry – és kétjátékosos verzióban ő és Ron – hátát lesegetve haladunk végig egy csőpályán, a játék pedig folyamatosan ellenfeleket dobál ki elénk, akiket virtuális varázspálcánkkal kell eltenni láb alól.
Az összesen öt támadó varázslatból pályánként kettőt használhatunk, ezeket egészíti ki egy mindenhol bevethető védekező mágia. Az varázslatok viszonylag egyszerű karmozdulatokkal csalogathatók elő. A legegyszerűbbhöz csupán a jobb kezünket kell vállig emelni, majd - abrakadabra - az ellenre mutatni vele, de a legbonyolultabb is pofonegyszerű mozdulatsort követel, igaz mindkét kezünktől egyszerre.
Hát nem az. Az eszetlen hadonászás ugyanis csak a karjainkat veszi igénybe és ha valaki cserélt már izzót, csápolt már öngyűjtóval a kézben Ákos koncerten vagy segített mosás után felaggatni a nagyszobában a függönyt az tudja, mennyire fárasztó akár már percek után is szinte folyamatosan a magasban tartani a karokat.
A Kinect ennél jóval többre képes, ezt a komplexitást – köszönjük, de - tartsák meg a Wii-nek! Azért pozítivumként elmondható, hogy a mozdulatok felismerése tökéletes, de ez valószínűleg inkább a Microsoft mérnökeinek köszönhető, mint a fejlesztőknek.
A kétjátékos módban ráadásul valami okból kifolyólag túl közel kell állnia a két varázslónak, így mikor a feleségemmel kipróbáltuk, egy „Stupify” végrehajtása közben centikre járt attól, hogy leverje az állkapcsomat. Még jó, hogy elég régóta élünk már együtt ahhoz, hogy nem ért váratlanul, így időben el bírtam hajolni.
Majd elfelejtettem, még ranglisták is vannak az egyes pályákhoz! Az eredményeiteket pedig összehasonlíthatjátok a világ legjobb hadonászóival, de akár a barátaitokéval is! Na? Van még valaki, akit nem sikerült lebeszélnem a DH1-ről? Annak még elárulom, hogy az itt leírtak tulajdonképpen az egész játék legszebb pillanatai. Maradjon a varázslás a kiválasztottak sportja, ezt a karlóbálást most már bizonyítottan nem nekünk, egyszerű mugliknak találták ki.
