Mostanában újra elég rendesen pörög a japán gépem, így ideje volt már, hogy folytassam a több mint egy éve megkezdett sorozatocskámat a távol-keleti ínyencségekről (emlékeztetőül az első két rész: shooter és oneechanbara). Akinél otthon van a hadonászós kis fehérből is, annak remélhetőleg nem idegen a No More Heroes cím. Pár hónapja elvileg megtalálta igazi hazáját is a játék és - ha csupán a tengeren túlon is, de - XBOX-on is fröcsög a paradicsomlé bármerre is jár Travis Touchdown.
Valahogy nem illik a „wiimidzshez” a fénykard és a klasszikus katana szerelméből született fegyverrel vértócsákban térdig gázolva szabdalni a végtagokat. Legalábbis Mario ilyet nem szokott. Ennek megfelelően az egyébként rengeteg pozitívumot felsorakoztató játék nem is lett igazán átütő siker az eredeti platformon – kritikai elismerés és folytatás ide vagy oda. A No More Heroes-nak igazi konzolon a helye, pont. Sajnos azonban úgy tűnik, ezekben a nehéz időkben a UBISoft nem fogja áthozni a japán verziót sem Amerikába, sem pedig a PAL-os területre.
Nem olvastam utána a miértnek, de nagyon gyanítom, hogy az ok a konverzió minőségében keresendő. Hiába ugyanis a jól kitalált történet, a csodaszép és egyedi megjelenítés és remek szinkronteljesítmény, ha a Wii-ről való felturbózás technikailag rengeteg kívánnivalót hagy maga után. Először azonban inkább arról, hogy miért is lehet szeretni ezt a maga nemében unikum játékot.
Az NHM nem más, mint egy vérben gazdag hack and slash beültetése egy haloványan GTA-ra emlékeztető környezetbe. Travis Touchdown egy eszement csinos szőkeség játékába keveredik és megmászni kényszerül a bérgyilkosok Top 10-jét. Az ennek megfelelő 10 pályát és a hozzájuk tartozó top listás főbossokat mellékfeladatocskák és apróbb mészárlások fűzik össze kerek egésszé. Aknakeresés és kismacskák összeszedegetése jól megfér a 100 ellenség 4 percen belül való elpucolásával. A közös cél elég pénz összeszedése ahhoz, hogy megküzdhessünk a ranglistán következő bérgyilkossal, azaz továbbvihessük a főszálat. Persze a pénz - jó japán szokáshoz hűen - felhasználható ezernyi extra megvásárlásához is. Fejleszthetjük belőle a fegyvereinket, Travis ruhatárát (több száz ruhanemű adható a srácra, ráadásul viseli is őket a játék és a kísérő mozik mindegyikében), csakúgy, mint a képességeit.
A lényeg kétség kívül mégis a főellenfeleken van. Az egész játék tulajdonképpen abból él, hogy megpróbálja az érdeklődésünket fenntartani két grandiózus csata között. A bérgyilkosok Top 10-je ugyanis minden dicséretet megérdemel. Az elsőtől az utolsó ellenfélig humoros felvezető párbeszéddel indított, változatos stratégiát és gombagyalást egyaránt igénylő harcok várnak Travis-re. A csaták végén pedig újabb szenzációs moziszekvencia után kerülünk eggyel feljebb a ranglétrán. Az ellenfelek fele ráadásul nőnemű és – megint csak jó japán szokáshoz hűen – a játékot végigjátszva megnyílik a legkönnyebb nehézségi szint (very sweet-nek hívják), melynek különlegessége, hogy a hölgyeken alternatív szexi kosztüm figyel (ízelítő emitt).
Jól hangzik, ugye? Éppen ezért egyszerűen felháborító, hogy a programozók képtelenek voltak a designerek és szinkronszínészek nyújtotta kiemelkedő produkciót még megközelíteni is. Hiszen így hiába alkottak előbbiek egészen nagyszerűt, mert a technikai hiányosságok miatt elmarad majd a siker. A küldetések közötti GTA-szerű város, Santa Destroy lélektelen, néhány szemetes-konténeren és egy kaptafára készült házon kívül szinte teljesen üres. Csak arra szolgál, hogy megnyújtsa a játékidőt annyival, amennyi a – szerencsére aprócska – város egyik pontjából a másikba jutáshoz szükségeltetik. Mindezt talán még le is lehetne nyelni, ha ennek a nevetségesen szürke városkának a betöltése nem telne minden egyes alkalommal több, mint (kapaszkodjatok!) egy egész percbe.
Travis elhagyja motelszobáját, 80 másodperc töltés (klozetszünet, sör elő, megbont), fél perc motorozás a mellékküldetéses kiscsajhoz, motorról le, házba be, 80 másodperc töltés (vacsoraszünet, feleséggel beszélget picit), kiscsaj köszön, küldetés a listáról felvéve, újabb 80 másodperc loading képernyő (gyereket lefektet, tányér, kés, villa a mosogatógépbe behelyez) és így tovább. Arcpirítóan amatőr munka, parádés bizonyítéka annak, hogy a japán fejlesztők mennyire lemaradtak az elmúlt néhány évben. Aki eddig nem értette volna meg, hogy miért lett olyan a Wii, amilyen (függetlenül attól, hogy mennyire eszement siker) vagy éppenséggel hogyan jelenhet meg két Forza is úgy, hogy közben a keleti konkurencia csupán valami demóféleséggel teszi magát hosszú éveken keresztül nevetség tárgyává, most már az is sejthet valamit.
Ennek ellenére persze végigjátszottam. Mégpedig azért, mert van a No More Heroes-ban valami, ami képes elfeledtetni az összes hátborzongató amatörizmust. Talán a wrestling-dobásokkal fűszerezett látványos és sokszínű gyilkolászás, talán az utóbbi idők legszebb cell-shaded csajai, talán az intelligens (nem az Amerikára jellemző primitív képi) humor… , de még inkább ezen apróságok együttese. Kár, hogy úgy tűnik zöld dobozban ideát sosem fog a boltokba kerülni.
