Aki nem tudná, ez a kék sün odafenn a bannerben valamikor 6-8 évvel ezelőtt megdöglött. Az előző évtized első felében, a Sega konzol buktája után megszűnt a hazai pálya, idegenben meg egyszerűen képtelen a helytállásra. Ugyan évente reanimálják szerencsétlent, de mostanra már csak a legelvakultabbak érdeklődését kelti fel egy-egy új Sonic játék. Nem árulok el titkot, ha már most kijelentem, az immáron a Kinect-re is feltámadt zombisün a Sonic Free Riders-ben is hű marad újkori önmagához.
Nagy kérdés lehetett a fejlesztés elején, hogy vajon miképp lehet Sonic imázsát (értsd eszement, szinte követhetetlen sebesség hirtelen irányváltásokkal) egy mozgásérzékelős kütyüre átültetni. Most mindenki csukja be a szemét és végezzük el a következő gondolatkísérletet...
Amerikában vagyunk, az átlagos - legyen mondjuk Smiths - család közepesen hatalmas házikójában. A két, bigmeken nevelkedett tizenéves kölyök szerencsés esetben csak 10 kilóval van a még elfogadható fölött (az illusztráció a kevésbé szerencsés esetet hivatott bemutatni :). Imádják a sportot. Persze csak a sportcsatornán. Bár az apjuk szerint néha állítólag maguk is aktívan mozognak. Legutóbb például az egyik maga sétált ki egészen a kamráig az alacsony zsírtartalmú chips-ért. Na, hogyan lehetne ennek az arcpirítóan tipikus mainstream vásárlónak attraktívvá tenni egy Kinect-es Sonic-ot?
Még úgy is csak nagy jóindulattal, hogy az eszeveszett egy helyben rohangászásról valószínű alapból lemondtak a koncepció kiötlői és Sonic-ot és társait valami gördeszkaféleségre állították, némileg csökkentve a mozgásigényt. A játékhoz szükséges testmozgás azonban még így is jelentős maradt. A deszkát jobbra-balra dülöngéléssel irányíthatjuk, rámpákról felugrással gyűjthetünk extra energiát, az ugrások előtt leguggolással, sőt, ugrás közben félfordulatokkal tehetjük a mutatványt még látványosabbá. A lábak mellett a kezeinket is komoly munka várja. Nemcsak az irányításból veszik ki aktívan a részüket, de a száguldás közben jobbra vagy balra kinyúlva szedhetjük össze az aranygyűrűket, üthetjük apró darabokra az elénk varázsolt akadályokat vagy éppen aktivizálhatjuk a felkapott extrákat. Akkor most folytassuk a fenti gondolatkísérletet és állítsuk a két kis amcsi pufókot a virtuális deszkákra. Mindenki tegye meg tétjeit, vajh hány percig bírja az új Sonic a konzolban és hány DVD éli túl a több tíz mérföld per órás sebességgel való falhoz csapódást nem sokkal később!
Gyanítom a legtöbbjük még a training missziókat sem fogja tudni befejezni. Sajnos több okból sem. Azért sajnos, mert ha csupán a mozgás szólna a játék ellen, akkor a hiba a lusta közönségben volna és kivételesen nem lehetne Sonic egyéb védjegyeire fogni. Persze, lehet. A fantáziátlan koncepció, az átlagos külsőségek csakúgy mint a sokszor bámulatosan hanyag megvalósítás ugyanúgy rövid időn belül elveszi a kedvet a cucctól, mint az utolsó X Sonic-játék esetében. Egy ilyen gördeszkaverseny persze lehetne élvezetes különösebb újítások nélkül is, Sonic világának színkavalkádja meg úgyis elvonja a figyelmet a grafika semmilyenségéről. Ha azonban mindezt úgy nem sikerül rendesen megírni, hogy a játékos az első tíz percben többet szitkozódik, mint egy veterán CoD közben, akkor ott valami menthetetlenül elromlott. A Kinect-es játékok csakis akkor működhetnek, ha ezt a csodálatos eszközt technikailag tökéletesen használják. A koncepció ettől persze még mindig bukhat, hiszen nem minden ötlet ültethető át a médiumra. Az azonban semmiképp sem fordulhatna elő, hogy...
A Free Riders – még a Kinect kalibrálása után sem – észleli elfogadhatóan a játékost. A figurák legalapvetőbb mozgása, a kanyarodás például jó fél óráig egyszerűen nem sikerült. Pont. Balra még csak-csak elindult, de a jobbos kanyaroknál hiába mentem már majdnem le hídba, a nyavalyás zúzott tovább egyenesen, amíg falnak nem ütközött. Aztán persze lassan rájöttem, hogy a test mozgatása mellett a kezek segítségére is szükség van a művelethez, de még jó másfél óra után sem bírtam a plüssdögöket úgy irányítani, hogy közben az az érzés lett volna bennem, hogy ura vagyok a helyzetnek és ha hibázok, az az én hibám, nem pedig a gépé. Ha pedig még ez sem működik kielégítően, akkor azon végképp nem kell csodálkozni, hogy a guggolást és felugrást (fordulattal vagy anélkül) sem mindig volt képes észrevenni. Márpedig ezek elég energiaigényes mozdulatok. Ha az ember képes guggolásból félfordulással ugrani egy méretest a nagyszoba kellős közepén, akkor az a minimum, hogy a sunyi sündisznó is emelje meg a lábait a képernyőn.
Érdekes módon egyébként a hétéves fiamat sokkal megbízhatóbban kezelte a program. Míg nekem egy-egy ugrás után szinte automatikusan megjelent a Pause képernyő, mert "elveszített" a játék, addig a fiam megszakítás nélkül is képes volt végigmenni a pályákon. Kipróbáltuk kettesben is, ami ugyan egész vicces volt - legalábbis a feleségem jót röhögött rajtunk -, de csak azért úsztuk meg fej- vagy kézsérülés nélkül, mert a hétéves gyerek még valahogy elfért a szenzor látókörében anélkül, hogy percenként osszon ki a partnernek vagy éppen kapjon tőle egy maflást ugrás és egyéb akció közben. Nem fogadnék rá, hogy két felnőtt sérülés nélkül úszna meg egy ilyen Tag Team versenyt.
Mert hiába a rengeteg kilokkolható karakter és képesség, a különböző versenytípusok, az online móka, ha az egész ennyire ingatag lábakon áll. Tulajdonképpen kár érte, mert azért akad néhány jól sikerült momentuma is a Free Riders-nek. A menüvezetése például zseniális, megkockáztatom, sokkal hatásosabb, mint a Kinect saját menücskéje. Az online komponens ugyan a szingli mód gyermekbetegségeivel küzd, de ennek ellenére nem semmi élmény hús-vér, saját szobácskájukban hozzánk hasonlóan eszeveszettül ugrándozó humanoidoknak osztani a virtuális bombákat vagy éppen a mindent elsöprő gigantikus billárdgolyókat. A dolog fonákja, hogy nem úgy tűnik, mintha bárki is megvette volna a Free Riders-t, ugyanis a lobbikban jobbára csak páran lézengnek, ha éppen nem töküres az egész.
Egyelőre nincs az a hatalmas konkurencia a Kinect-es játékok mezőnyében, de a Sonic-ot még így is porig alázzák többen is. Ki tudja, ez talán bukik majd akkorát, hogy végre elföldelik a kék sünt. Akinek hiányozna, annak ajánlom elővenni a régi GBA-s vagy Dreamcast-os történeteket. Garantáltan jobban fog szórakozni.
6/10
